Fürge ujjak

Neki, akinek oly sok rosszat köszönhetek, és amit itt és most megköszönök neki újra és újra.

Köszönöm, hogy nem bocsátottad meg nekem, hogy lánynak születtem, hiszen, ha nem ezt teszed, akkor nagyon sok feladatot áthárítottam volna a férfiakra. Nem tanultam volna meg ásni, fát vágni, csempét ragasztani, betonozni és még sorolhatnám tovább.

Köszönöm, hogy nem öleltél meg soha, és amikor hozzád bújtam kilenc éves koromban durván ellöktél magadtól: ne hízelegj, úgy sem kapsz semmit. Így ötvenedik születés napomra megkaptam azt az ölelést, amire oly nagyon vágytam, és a gyerekeimet magamhoz tudtam ölelni, mert tudtam, milyen rossz az, amikor egy anya kihagyja ezt. Középső fiam már tizenöt éves volt és hozzám bújt. Úgy hívtuk: anyázni akar. Csak némán átöleltük egymást, nem szóltunk egy szót sem, mert minek? Volt türelmem kivárni, míg ő bontakozik ki az ölelésből, és mindezt neked köszönhetem.

Köszönöm, hogy mindig olyan ruhákat vásároltál nekem, amibe "majd belenövök". (Megjegyzem van olyan télikabátom, amit tizennégy évesen kaptam és a mai napig nem sikerült belenőnöm, de van olyan ruhám, amit tizenkét évesen kaptam és a mai napig rám jön.) Ritkán vásároltam új ruhát a három gyerekemnek, de azok pont jók voltak. Igaz, kaptak Tőled "majd belenősz" ruhákat is, de épp úgy adódott, hogy a téli ruhák nyáron, a nyáriak meg télen lettek volna jók... Nem a Te hibád. 

Köszönöm, hogy a várva várt karácsonyra mindig azt kaptam, amire egyébként is szükségem lett volna. (Télikabát, csizma, kesztyű, sál, stb.) Megtanítottad nekem, hogy a gyerekeim "haszontalan" dolgokat kapjanak, aminek örülnek. Te patikamérlegre tetted az ünnepeket, mikor unokáid lettek. Nem ajándékot, hanem pénzt adtál nekik, minden unokádnak ugyan annyit. Meg is kaptam sógornőmtől pikírt megjegyzését, hogy én milyen jól járok, mert ő csak 500 én meg 1500 Ft-ot kapok. Hiába könyörögtem, hogy ne pénzt adj, hanem ajándékot, nem értetted. "Te tudod mire van szükségük!" Igen, én tudtam. Hol az egyik, hol a másik, hogy a harmadik kapott pénzben kifejezve nagyobb értékű ajándékot, de mindig olyan meglepetés volt az ajándék, hogy könnyezve köszönték meg. Azt is, amikor olyan szegények voltunk, hogy nem tudtam fenyőfát venni.Úgy adta a sors, hogy akkor volt a legnagyobb karácsonyfánk, mert a művelődési ház igazgatója házhoz hozatta, feldíszítve! Alatta az ajándék csupa hasznos dolog volt (magam készítette pulóver, magam kötötte zokni, magam varrta szoknyácska). De a csomagolás! A pulóverből könyv lett, a zokniból sárgarépa, a szoknyácska pedig bohóc. Nem volt rajta név, de mindenki rögtön megtalálta a saját ajándékát. Nagyobbik fiam az inget, kisebbik a répát, lányom pedig a bohócot választotta...

Köszönöm, hogy oly sokszor mondtad, hogy a bátyámat azért szereted jobban, mert "első gyerek, az első gyerek"! Én nem tudok a három közül választani, hol az egyiket szeretem jobban, hol a másikat, hol az egyikre vagyok mérgesebb, mint a másikra. Egyszer, amikor panaszkodtam, hogy túl sok a három gyerek, egy néni megkérdezte tőlem: melyiket adja nekem? Döbbenten álltam, és elszégyeltem magam. Rájöttem: az ujjaimból tíz van, de abból sem tudnék választani melyiket vágják le. Nincs fölösleg! Mindre szükségem van. Az ujjaimnak meg rám van szükségük, hisz nélkülem értéktelenek lennének.

Köszönöm, hogy tizenhatodik születésnapomon strandpapuccsal vertél el, mert el mertem menni strandra. Amikor a szomszéd néni átjött és mondta nekem, hogy ezt a napot soha nem fogom elfelejteni, nem is tudta milyen igaza van! Bár ő nem arra gondolt, amire én...

Köszönöm, hogy bátyámat mindig előnyben részesítetted... Ő már tizennégy éves, neki már szabad, ő már tizenhat éves neki már szabad. Alig vártam ezeket a születésnapokat, hogy nekem is "szabad" lehessen, de nem így történt, mert én lány vagyok, ezért továbbra is tilos. Megtanítottál szembeúszni az árral. Nehéz volt, de kitartottam és kitartok. Harminc éves koromban jöttem rá: soha nem fogom utolérni a bátyámat, hiszen mindig két év korkülönbség lesz köztünk! Akkor kacagtam a legfelszabadultabban... ezt is Neked köszönhetem.

Köszönöm, hogy szidást kaptam, amikor kitakarítottam a lakást, hogy örömet szerezzek Neked vele, és Te csak azt láttad, amit nem csináltam meg... Elfelejtettem letörölni az asztalról a port, vagy a csillár maradt érintetlen, vagy a kályha mögött éktelenkedtek a porcicák. Mindig találtál valamit. Soha nem tudtam úgy csinálni, hogy kicsikarjak belőled legalább egy köszönömöt... 
Épp ezért maximalista lettem, ami persze nem mindig előny.. :(

Köszönöm, hogy megvertél, mert leforrázva tisztítottam meg a kacsát. Elutaztatok apuval valahová és mi a bátyámmal levágtuk a kacsát (nagy sírások közepette, mert azért fájt a szívünk, hogy meg kell ölni, ahhoz, hogy megehessük). Utána, ahogy Tőled láttam forró vízbe mártottam, lerángattam róla a tollat, irány a szemétdomb. Zutty. Már nyoma sincs. Kitoklásztam a kacsát, és vártam, amikor haza jöttök mit kapok. Egy jó nagy verést. A kacsát szárazon kell megkopasztani, mert annak a tolla jó vánkosnak. A csirkét és a tyúkot szokták forrázni... Megtanultam, hogy nem a végeredményt kell nézni, hanem a szándékot. Kicsi lányom egyszer azt mondta nekem, hogy jó volt mellettem felnőni, mert szabad volt összetörni a poharat. Nagy dicséret. Nem vertem meg őket, nem szidtam őket, hiszen tudtam, hogy bármikor kicsúszhat az ember kezéből egy pohár egy tányér. Épp elég az ijedtség, amikor eltörik. Felér egy büntetéssel. Anyám a pofont nem hagyta ki. Én igen, és ezt is Neki köszönhetem.

Köszönöm, hogy mikor utoljára találkoztunk, a nyolcvanegyedik születésnapodon kimondtad azt a mondatot, amire egész életemben vártam. Betegtársaidnak így mutattál be: Itt az én édes kicsi lányom! 

Akkor még nem tudtam, hogy ez a búcsúd is. Gyönyörűen búcsúztál... Köszönöm!

2009