Valami történt. Egy mozdulat, egy hang, egy íz.
Mami simogató kezét érzem az arcomon. Hallom csendes hangját, amint mondja:
Azért lettél Tünde, mert egy tündér érkezett veled a földre. Szárnyaidat le kellett tenni.
Itt a földön, nem viselheted...
És az íz! Mint keserű epe, mikor sugárban ömlik a hányás, úgy zúdul rám az emlékezés...
… Számtan órán az igazgató bejött az osztályba. Odahajolt a tanárhoz és a fülébe sugdosott rám nézve. Összeszorult a szívem. Rosszat sejtettem. Hozzám lépett, megfogta kezem és dörrent a hangja, mint az ágyú szó:
Tünde, gyere velem!
Riadtan néztem társaimra, kiabálni akartam, hogy segítsenek, de láttam az ő szemükben is a félelmet. Elbúcsúzni sem tudtam tőlük. Apám várt a folyosón, mint korbácsütés úgy fájt a hangja:
Megyünk anyádhoz!
Ma-mi, ma-mi, ma-mi kopogott a hideg fehér folyosón a cipőm hangja. Láttam, amikor nővérem feláll egy székből, belép a szobába, apám utána... és az ajtó becsukódott.
Ma-mi, ma-mi, ma-mi dobogott a szívem ütemre... végre kinyílt az ajtó... most... most én következem. Homályosan láttam őket, de abban a pillanatban tudtam, éreztem, hogy mami elvitte magával a szárnyaimat. Belém fulladt a jaj, nem jött ki más hang a torkomon, csak a mamiból az i, hosszan, suhanva szállt a hosszú folyosón, mint a kilőtt nyíl. Koppant a fejem a kövön. Célba ért a nyíl. A temetésére sem mehettem el: apám megtiltotta. „Nem egy tíz éves gyereknek való egy ilyen szertartás.” Nővérem és bátyám ott lehettek. Én a fűrészporral kitömött Misi mackómat ölelve suttogtam a fülébe: szia mami. Vigyenek messze a szárnyaim...
Erzsike néni, a szomszédunk – egyben a család barátja, kisegítője – felügyelt rám. Vad voltam, mint egy ketrecbe zárt tigris. Belül. Kívülről csak az látszódott: hosszú hajam a macimat takarja, én egy rongy csomó a sarokban. Tehetetlen, kiszolgáltatott, megalázott, kisemmizett gyerek. Eszembe jutott az emlék könyvem. Egyik barátnőm írt bele egy „verset”, amit én akkor kinevettem. Most belém hasított az igazság. Igen, ezentúl így kell élnem:
Ha bánat dúlja lelkedet
szíved sajogva ég,
Ne mondd soha, senkinek,
Nehogy gúny tárgya légy.
Mosoly lebegjen ajkadon,
Ha vérzik is szíved,
Ne lásson át a fátyolon
a kíváncsi tömeg.
Átrendeződött az éltünk. Nővérem és bátyám minden elkövetett, hogy megvédjük magunkat apánk hol jogos, de legtöbbször jogtalan haragjától. Mikor vetkőzött reszketve néztük hová kerül kezéből a nadrágszíj? A székre dobja, vagy a lába szárát ütögetve osztogatja a „jót”, majd a végén a bőrünkön csattant. Mióta mami nincs, olyan lett az amúgy is bárdolatlan, rabiátus ember, mint a fékevesztett autó... Misi macimnak mondtam el, sírtam el fájdalmaimat, sérelmeimet, miközben apám hangja visszhangzott fejemben: Egy gyerek mindig megérdemli a verést. Attól lesz jó ember. Szálasi is megmondta, és én hű maradok hozzá.
A sarokban kuporogtam a sötétben, Misit szorítottam, folytak a könnyeim, amikor fénycsík villant az ajtónál, s amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt. Számat befogtam másik kezemmel, nehogy egy hang is kiszaladjon... Bizonytalan, tapogató kezek és egy hang:
Tündérke.
Lassan nyugodtam meg... csak a bátyám, de zokogásomat nem bírtam visszafogni. Kitört belőlem:
Meg fogok halni! Erzsike néni ugyan kinevetett, és legyintve mondta: ugyan már. Ez csak a havi BAJ! Hallod? BAJ!!! A mami is vérzett, amikor bevitték a kórházba...
Megpróbált gyöngéden átölelni, ahogy egy kamasz fiútól kitelik és suttogva, akadozva mondta el, hogy ahol én vérzek, az teljesen természetes, nem baj.. ezentúl minden hónapban így lesz... maminak szájából jött a vér, nem onnan, ahonnan nekem.
Ezután sokszor nyílt az ajtóm s bátyámmal szinte hang nélkül beszéltünk a felnőttek titkairól.
Közeledett a karácsony. Nagyon vártam. Most végre visszakapom mamit. Pár percre ott lesz közöttünk. Mikor mi hárman, testvérek fogjuk egymás kezét mindig érzem, hallom, látom. De szép is lesz!
Gyanútlanul feküdtem az ágyamon. Fénycsík. Biztos a bátyám..., de nem! Ez a neszezés ez más, ez a csend súlyos. A torkom elszorult, kapkodtam a levegő után. Egy mutató ujj zárta le a számat. A kezem egy fémcsatba ütközött: AZ APÁM!!! Halkan a fülembe súgta: Ha megnyikkansz, megöllek. Undorító kocsmaszag áradt belőle... aztán egy éles, hasító fájdalom. Nem, nem a nadrágszíj volt, hanem az apám!!! Úgy éreztem magam, mint a fészkéből kipottyant madárka. Ez nem lehet, ez nem igaz, ezt NEM SZABAD!
Erzsike néni nem hitte el, hogy mi történt. Az ismerős legyintés: túl élénk a fantáziám.. Délután a fülem hallatára mesélte apámnak, hogy mit mondtam. Apám nevetett, miközben villant a szeme felém, mint a gyilkos tőr. Két évig használt: Te hasonlítasz rá a legjobban. Legalább valami hasznodat veszem!
Két év után börtönbe került nyilas múltja miatt. Amit velem művelt nem hitték el a felnőttek!
Így kerültem állami gondozásba. Így gyűlöltem meg a felnőtteket.
A mosoly azóta is itt lebeg ajkamon... Ha bánat dúlja lelkemet....
Azért lettél Tünde, mert egy tündér érkezett veled a földre. Szárnyaidat le kellett tenni.
Itt a földön, nem viselheted...
És az íz! Mint keserű epe, mikor sugárban ömlik a hányás, úgy zúdul rám az emlékezés...
… Számtan órán az igazgató bejött az osztályba. Odahajolt a tanárhoz és a fülébe sugdosott rám nézve. Összeszorult a szívem. Rosszat sejtettem. Hozzám lépett, megfogta kezem és dörrent a hangja, mint az ágyú szó:
Tünde, gyere velem!
Riadtan néztem társaimra, kiabálni akartam, hogy segítsenek, de láttam az ő szemükben is a félelmet. Elbúcsúzni sem tudtam tőlük. Apám várt a folyosón, mint korbácsütés úgy fájt a hangja:
Megyünk anyádhoz!
Ma-mi, ma-mi, ma-mi kopogott a hideg fehér folyosón a cipőm hangja. Láttam, amikor nővérem feláll egy székből, belép a szobába, apám utána... és az ajtó becsukódott.
Ma-mi, ma-mi, ma-mi dobogott a szívem ütemre... végre kinyílt az ajtó... most... most én következem. Homályosan láttam őket, de abban a pillanatban tudtam, éreztem, hogy mami elvitte magával a szárnyaimat. Belém fulladt a jaj, nem jött ki más hang a torkomon, csak a mamiból az i, hosszan, suhanva szállt a hosszú folyosón, mint a kilőtt nyíl. Koppant a fejem a kövön. Célba ért a nyíl. A temetésére sem mehettem el: apám megtiltotta. „Nem egy tíz éves gyereknek való egy ilyen szertartás.” Nővérem és bátyám ott lehettek. Én a fűrészporral kitömött Misi mackómat ölelve suttogtam a fülébe: szia mami. Vigyenek messze a szárnyaim...
Erzsike néni, a szomszédunk – egyben a család barátja, kisegítője – felügyelt rám. Vad voltam, mint egy ketrecbe zárt tigris. Belül. Kívülről csak az látszódott: hosszú hajam a macimat takarja, én egy rongy csomó a sarokban. Tehetetlen, kiszolgáltatott, megalázott, kisemmizett gyerek. Eszembe jutott az emlék könyvem. Egyik barátnőm írt bele egy „verset”, amit én akkor kinevettem. Most belém hasított az igazság. Igen, ezentúl így kell élnem:
Ha bánat dúlja lelkedet
szíved sajogva ég,
Ne mondd soha, senkinek,
Nehogy gúny tárgya légy.
Mosoly lebegjen ajkadon,
Ha vérzik is szíved,
Ne lásson át a fátyolon
a kíváncsi tömeg.
Átrendeződött az éltünk. Nővérem és bátyám minden elkövetett, hogy megvédjük magunkat apánk hol jogos, de legtöbbször jogtalan haragjától. Mikor vetkőzött reszketve néztük hová kerül kezéből a nadrágszíj? A székre dobja, vagy a lába szárát ütögetve osztogatja a „jót”, majd a végén a bőrünkön csattant. Mióta mami nincs, olyan lett az amúgy is bárdolatlan, rabiátus ember, mint a fékevesztett autó... Misi macimnak mondtam el, sírtam el fájdalmaimat, sérelmeimet, miközben apám hangja visszhangzott fejemben: Egy gyerek mindig megérdemli a verést. Attól lesz jó ember. Szálasi is megmondta, és én hű maradok hozzá.
A sarokban kuporogtam a sötétben, Misit szorítottam, folytak a könnyeim, amikor fénycsík villant az ajtónál, s amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt. Számat befogtam másik kezemmel, nehogy egy hang is kiszaladjon... Bizonytalan, tapogató kezek és egy hang:
Tündérke.
Lassan nyugodtam meg... csak a bátyám, de zokogásomat nem bírtam visszafogni. Kitört belőlem:
Meg fogok halni! Erzsike néni ugyan kinevetett, és legyintve mondta: ugyan már. Ez csak a havi BAJ! Hallod? BAJ!!! A mami is vérzett, amikor bevitték a kórházba...
Megpróbált gyöngéden átölelni, ahogy egy kamasz fiútól kitelik és suttogva, akadozva mondta el, hogy ahol én vérzek, az teljesen természetes, nem baj.. ezentúl minden hónapban így lesz... maminak szájából jött a vér, nem onnan, ahonnan nekem.
Ezután sokszor nyílt az ajtóm s bátyámmal szinte hang nélkül beszéltünk a felnőttek titkairól.
Közeledett a karácsony. Nagyon vártam. Most végre visszakapom mamit. Pár percre ott lesz közöttünk. Mikor mi hárman, testvérek fogjuk egymás kezét mindig érzem, hallom, látom. De szép is lesz!
Gyanútlanul feküdtem az ágyamon. Fénycsík. Biztos a bátyám..., de nem! Ez a neszezés ez más, ez a csend súlyos. A torkom elszorult, kapkodtam a levegő után. Egy mutató ujj zárta le a számat. A kezem egy fémcsatba ütközött: AZ APÁM!!! Halkan a fülembe súgta: Ha megnyikkansz, megöllek. Undorító kocsmaszag áradt belőle... aztán egy éles, hasító fájdalom. Nem, nem a nadrágszíj volt, hanem az apám!!! Úgy éreztem magam, mint a fészkéből kipottyant madárka. Ez nem lehet, ez nem igaz, ezt NEM SZABAD!
Erzsike néni nem hitte el, hogy mi történt. Az ismerős legyintés: túl élénk a fantáziám.. Délután a fülem hallatára mesélte apámnak, hogy mit mondtam. Apám nevetett, miközben villant a szeme felém, mint a gyilkos tőr. Két évig használt: Te hasonlítasz rá a legjobban. Legalább valami hasznodat veszem!
Két év után börtönbe került nyilas múltja miatt. Amit velem művelt nem hitték el a felnőttek!
Így kerültem állami gondozásba. Így gyűlöltem meg a felnőtteket.
A mosoly azóta is itt lebeg ajkamon... Ha bánat dúlja lelkemet....
