15 óra 03 perc csörög a telefon. Ez Ő! :-)))
A beszélgetés igen rövid:
Ő: - Szia.
Én:- Szia. :-)
Ő:- Dolgozol?
Én:- Igen.
Ő:- Meddig?
Én:- 4-ig.
Ő:- Akkor találkozhatunk, ahol szoktunk a Baross utcánál?
Én: - Hát persze.
Ő: - Jó, akkor 1/4 5kor. szia.
Én: - Szia.
Mondanom se kell, azután a szám a fülemig ért! Micsoda boldogság!!!
Fölhívott! Találkozni akar velem!!! Istenem!! VAN ISTEN!!!
KELLEK NEKI!!! :-)) Érdekes módon az idő nem járt ólom-lábakon,
ahogy ilyenkor szokott, hanem gyorsütemben szaladt...
Már a 83-as trolin ültem, nem indult. Pedig már 4 óra elmúlt 2 perccel,
csak el ne késsek! Utálok késni! Nem jön a vezető, de jön a gondolat:
"Olyan kimért volt, olyan egyszerű, semmi személyes, semmi intim...
hová megyünk, mit csinálunk? ... bazd meg, szakítani akar. Most fogja
megmondani, hogy talált egy szebbet, egy fiatalabbat, okosabbat...,
na ne.... nálam jobbat??? Kizárt. .. és, ha mégis? Nem volt mosoly
a hangjában... végre elindult. Talán odaérek időben. No jó.
Készüljünk föl. Nem. Nem érdemli meg, hogy egy könny is kicsorduljon...
Hisz tegnap este (éjjel) már megbeszélted magaddal: nincs fontosabb,
mint az, hogy Ő jól érezze magát! Elfogadtad? Igen. Akkor?
Miért görcsölsz? Lenyeled a békát öreglány... nem veled történik ez
a dolog. Most fogja megmondani, hogy mással... és vedd tudomásul:
képes vagy mosolyogva fölajánlani a barátságot, mert a karácsonyi
meglepit MUSZÁJ átadnod neki. Számodra fontos, és ezt csak úgy
teheted meg, ha nem haraggal váltok el... 4 óra 10-kor a troli a
megállóba ér. A troliról látom, ott áll, ahol szokott, elindul az
úton, hisz tudja... érkezem. Egy piros lámpa megállítja. Épp annyira,
hogy szemben állunk egymással, mosolyog, integet... én vissza...
a görcs enyhül, de még ott van... Menjek vagy maradjak? Maradok.
Jöjjön ő!!! Jön is. Átölel, megcsókol. Édes istenem, haladék...
Én: - Bocs, az OTP-nél pénzt kell fölvennem, szabi után... tudod...
Ő: - Persze, megvárlak...
Az automatánál természetesen "tolonganak"... (hárman is állnak
előttem!!!), milyen rohadt nehezen halad ez a sor... Na, végre.
Kész. Ott áll kinn, vár rám.
Ő: - Hová menjünk?
Én: - Nekem mindegy, ahová akarod.
Ő: - Jó, akkor hazakísérlek.
(A qa életbe!!! Tuti, hogy szakítani akar, de jó, hogy legalább
védett környezetben leszek..)
Én: - Egész hazáig?
Ő:- Hát persze, mit gondoltál?
Én:- Oké. Menjünk.
Látom rajta, hogy baromi fáradt, feszült... A villamoson akad egy ülő
hely. Rögtön fölajánlja üljek le. Szó se lehet róla, hogy megint
fölnézzek rád??? Jó, akkor leülök én, én szivesen fölnézek rád...
2 másodperc múlva már csukódik a szeme... alszik...újabb 2 másodperc
mosolyogva, szinte elnézést kérve néz... nem baj, szólok,
ha odaérünk...akkor már vele szemben ülök. Nézem, hogy alszik...
Nyugati. Leszállunk. Metro. Ugyanaz, mint a villanyoson. Ugyancsak
3 megálló, de állva(!) végig aludja... Kézen fogva vezetem..
Jegyváltás, fölszállás a buszra. Aludj nyugodtan... alszik is...
én meg közben úgy csinálok, mintha közöm nem lenne hozzá...
csak egy utas... nézek ki az ablakon mereven, kavarognak a
gondolatok. Megérkezünk a megállóba... leszállunk, néma csöndben,
egymás mellett, de még véletlenül sem kézenfogva megyünk haza felé.
Némán. Egyszercsak belém hasít! Nem mosogattam el!!! Ráérek még,
hisz szerdánál-pénteknél előbb úgy se!! A rohadt életbe. Meg is
mondom neki: Kupi van otthon... És? Semmi, csak gondoltam, hogy ha
már itt vagy, kitakarítasz... Rosszul gondoltad...
Végre, végre, otthon. Ráveti magát a számítógépemre. Kávét kérsz?
Igen, igen, nagyon kedves tőled... Jó, de előbb a kutyikámat muszáj
kivinni, mert bepisil. Kutya megvolt, kávé lefőtt... és két cukorral??
Tejjel? Nem, köszi csak kevés tejjel...Míg a kv lefő, szendvics...
csinosan, májkrémes, téliszalámis, kolbászos, sajttal, paprikával
díszítve, adjuk a módinak... KV számítógép mellé prezentálva...
Hoztam egy kis szendvicset is... Miután befejezte a
honlapon való csevejt, kv-t megitta, leül, szendvics kézbe..
Én:- Jajj! Kérsz egy kis eper-pálinkát, aperitívnek?
Ő:- Igen. :-)))
Pálesz kitölt... egss.
Ő: -Nahát, ennek az íze is az, aminek mondtad..
Én:-Igen, meg az illata is.. Mennyei... (Jó erős, valódi földi
eper-pálinka!! Télleg finom...)
Közben bekapcsolom a CD lejátszót. Gonosz vagyok. Azért se a
kedvencét... Hallgasson csak azt, amihez most NEKEM van hangulatom.
(Gorán Bregovic)
Ő: - Ez mi?
Én:- Ederlezi. - és odaadom a tokot.
Ő: - Miért nem azt mondod Gorán Bregovic?
Én: - Csak. ( Várom, hogy most, biztos most fogja mondani...)
Szó nélkül magához von, csók, ami kóstolgatásnak tűnik, aztán se kép,
se hang.... 1 1/2 órán át... csodálatos... siettetné a dolgot,
de nem hagyom... azért se!! Szemét módon húzom, halasztom, míg meg
nem érzem, nem szabad tovább... a CD már nem szól..., de a
szeretkezés csúcspontján a szférák zenéje csendül... zeng, zeng,
zeng, és nem érdekel semmi... mondhat, amit akar. Menjen. Nem érdekel.
Gyönyörű búcsú, ennél nekem nem kell több... Némán átölel.. és...
(most, biztos most fogja mondani..) és...elalszik... Édesdeden,
mint egy kisgyerek. Átölelve, érzem, ahogy az ölelése szorít...
"kellesz nekem" érzés... nagyon jó. Hagyom, hogy aludjon. Nézem,
ahogy alszik. És örülök. Milyen jó, hogy adni tudtam neki: szeretetet,
nyugalmat... hallgatom a szuszogását...na, ne...!!! horkol!!!
moccanok, rögtön szorosabbra fonja karját, horkolás megszünik...
pár perc, izegek-mozogok, lassan, óvatosan, ne ébredjen. Sikerül
kimennem a fürdőszobába úgy, hogy nem ébred föl. Most! Most, baromira
kell egy cigi.. ki a teraszra... hamar elszívom, miközben jár az
agyam, és tudom: nincs fontosabb számomra, mint az, hogy Ő jól
érezze magát... Óvatosan visszamegyek, kinyitok egy sört... leülök
az ágyra... fölnéz...
mosolyog... (Ó, az a mosoly!!! Félszeg, bocsánat-kérő, örülök neked)
Én: - Jó reggelt!! :-) Kérsz egy pohár Borostyánt? - és már nyújtom is,
szó nélkül elfogadja, látszik, jól esik neki.
Ő: - Hány óra?
Én: - Ne ijedj meg, nem reggel 8 van! :-))
Ő: - Nem az a baj? Milyen nap van?
Én: - Hétfő este 8 óra!
Ő: - Az jó, mert a munkámat még nem adtam le.
Már megy is a számítógéphez, és bejelentkezik. Látom gondban van.
Várok.
Ötletet adok, és nagy csodálkozásomra, elfogadja. Micsoda öröm! Nem hessentett el.. :)
Míg lekísérem a buszmegállóhoz, mondom, fújom a magamét... Hogy
ne haragudjon rám, nem akarok erőszakos lenni, és nyugodtan menjen,
ha menni akar, nem állok útjába...nekem az a legnagyobb öröm,
ha őt boldognak tudom (még annak árán is, hogy nem én velem),
csak legyen szives mondja meg.. nem akarok úgy várni, hogy nincs
értelme..., hogy vedd észre, hogy nem veszlek észre...
... és akkor megint csak átölel, és mosolyog, (végem van!!!) és
mondja:
Hidd el, minden nap amíg szabin voltál azon törtem a fejem,
hogy' szabaduhatnék..., de sehogy se jött össze... és ne beszélj
butaságokat!!
Tudom, érzem, hogy igazat mond. Miért hazudna?
Hisz megmondtam neki: már elengedtem. Nincsenek elvárasaim vele
szemben, csak egyetlen egy: mondja meg, ha már nem akar velem
találkozni. Nem kérhetem számon rajta az én érzelmeimet! Nem
követelhetem tőle, hogy azt érezze, amit én.. és valljuk be őszintén:
Ő nem tehet arról, hogy én mit érzek. Tényleg nem. Az érzés belőlem
fakad, amiért én vagyok felelős. És, ha azt fogja mondani: köszönöm,
már nem kérek belőled, tudom, hogy lesz erőm azt mondani, oké.
Akkor ennyi volt, köszönöm. (Ilyenkor szoktam arra gondolni, hogy
a fa sem pusztul bele, ha megérik rajta a cseresznye, és
leszedik/lepotyog róla. Miért tartom többre magamat?) És mosolyogva
tudok elmenni. Nem fogja látni, hogy utána beledöglök. (Mert sajna
nem vagyok fa!)
Ami megintcsak el fog múlni, mert semmi nem tart örökké. Még a
fájdalom sem. Nem gondolok rá. Még nem. Ráérek majd akkor, ha itt
lesz, és most nagyon úgy látom, hogy ez még messze van.
Soha többet nem láttam ...
Ő: - Szia.
Én:- Szia. :-)
Ő:- Dolgozol?
Én:- Igen.
Ő:- Meddig?
Én:- 4-ig.
Ő:- Akkor találkozhatunk, ahol szoktunk a Baross utcánál?
Én: - Hát persze.
Ő: - Jó, akkor 1/4 5kor. szia.
Én: - Szia.
Mondanom se kell, azután a szám a fülemig ért! Micsoda boldogság!!!
Fölhívott! Találkozni akar velem!!! Istenem!! VAN ISTEN!!!
KELLEK NEKI!!! :-)) Érdekes módon az idő nem járt ólom-lábakon,
ahogy ilyenkor szokott, hanem gyorsütemben szaladt...
Már a 83-as trolin ültem, nem indult. Pedig már 4 óra elmúlt 2 perccel,
csak el ne késsek! Utálok késni! Nem jön a vezető, de jön a gondolat:
"Olyan kimért volt, olyan egyszerű, semmi személyes, semmi intim...
hová megyünk, mit csinálunk? ... bazd meg, szakítani akar. Most fogja
megmondani, hogy talált egy szebbet, egy fiatalabbat, okosabbat...,
na ne.... nálam jobbat??? Kizárt. .. és, ha mégis? Nem volt mosoly
a hangjában... végre elindult. Talán odaérek időben. No jó.
Készüljünk föl. Nem. Nem érdemli meg, hogy egy könny is kicsorduljon...
Hisz tegnap este (éjjel) már megbeszélted magaddal: nincs fontosabb,
mint az, hogy Ő jól érezze magát! Elfogadtad? Igen. Akkor?
Miért görcsölsz? Lenyeled a békát öreglány... nem veled történik ez
a dolog. Most fogja megmondani, hogy mással... és vedd tudomásul:
képes vagy mosolyogva fölajánlani a barátságot, mert a karácsonyi
meglepit MUSZÁJ átadnod neki. Számodra fontos, és ezt csak úgy
teheted meg, ha nem haraggal váltok el... 4 óra 10-kor a troli a
megállóba ér. A troliról látom, ott áll, ahol szokott, elindul az
úton, hisz tudja... érkezem. Egy piros lámpa megállítja. Épp annyira,
hogy szemben állunk egymással, mosolyog, integet... én vissza...
a görcs enyhül, de még ott van... Menjek vagy maradjak? Maradok.
Jöjjön ő!!! Jön is. Átölel, megcsókol. Édes istenem, haladék...
Én: - Bocs, az OTP-nél pénzt kell fölvennem, szabi után... tudod...
Ő: - Persze, megvárlak...
Az automatánál természetesen "tolonganak"... (hárman is állnak
előttem!!!), milyen rohadt nehezen halad ez a sor... Na, végre.
Kész. Ott áll kinn, vár rám.
Ő: - Hová menjünk?
Én: - Nekem mindegy, ahová akarod.
Ő: - Jó, akkor hazakísérlek.
(A qa életbe!!! Tuti, hogy szakítani akar, de jó, hogy legalább
védett környezetben leszek..)
Én: - Egész hazáig?
Ő:- Hát persze, mit gondoltál?
Én:- Oké. Menjünk.
Látom rajta, hogy baromi fáradt, feszült... A villamoson akad egy ülő
hely. Rögtön fölajánlja üljek le. Szó se lehet róla, hogy megint
fölnézzek rád??? Jó, akkor leülök én, én szivesen fölnézek rád...
2 másodperc múlva már csukódik a szeme... alszik...újabb 2 másodperc
mosolyogva, szinte elnézést kérve néz... nem baj, szólok,
ha odaérünk...akkor már vele szemben ülök. Nézem, hogy alszik...
Nyugati. Leszállunk. Metro. Ugyanaz, mint a villanyoson. Ugyancsak
3 megálló, de állva(!) végig aludja... Kézen fogva vezetem..
Jegyváltás, fölszállás a buszra. Aludj nyugodtan... alszik is...
én meg közben úgy csinálok, mintha közöm nem lenne hozzá...
csak egy utas... nézek ki az ablakon mereven, kavarognak a
gondolatok. Megérkezünk a megállóba... leszállunk, néma csöndben,
egymás mellett, de még véletlenül sem kézenfogva megyünk haza felé.
Némán. Egyszercsak belém hasít! Nem mosogattam el!!! Ráérek még,
hisz szerdánál-pénteknél előbb úgy se!! A rohadt életbe. Meg is
mondom neki: Kupi van otthon... És? Semmi, csak gondoltam, hogy ha
már itt vagy, kitakarítasz... Rosszul gondoltad...
Végre, végre, otthon. Ráveti magát a számítógépemre. Kávét kérsz?
Igen, igen, nagyon kedves tőled... Jó, de előbb a kutyikámat muszáj
kivinni, mert bepisil. Kutya megvolt, kávé lefőtt... és két cukorral??
Tejjel? Nem, köszi csak kevés tejjel...Míg a kv lefő, szendvics...
csinosan, májkrémes, téliszalámis, kolbászos, sajttal, paprikával
díszítve, adjuk a módinak... KV számítógép mellé prezentálva...
Hoztam egy kis szendvicset is... Miután befejezte a
honlapon való csevejt, kv-t megitta, leül, szendvics kézbe..
Én:- Jajj! Kérsz egy kis eper-pálinkát, aperitívnek?
Ő:- Igen. :-)))
Pálesz kitölt... egss.
Ő: -Nahát, ennek az íze is az, aminek mondtad..
Én:-Igen, meg az illata is.. Mennyei... (Jó erős, valódi földi
eper-pálinka!! Télleg finom...)
Közben bekapcsolom a CD lejátszót. Gonosz vagyok. Azért se a
kedvencét... Hallgasson csak azt, amihez most NEKEM van hangulatom.
(Gorán Bregovic)
Ő: - Ez mi?
Én:- Ederlezi. - és odaadom a tokot.
Ő: - Miért nem azt mondod Gorán Bregovic?
Én: - Csak. ( Várom, hogy most, biztos most fogja mondani...)
Szó nélkül magához von, csók, ami kóstolgatásnak tűnik, aztán se kép,
se hang.... 1 1/2 órán át... csodálatos... siettetné a dolgot,
de nem hagyom... azért se!! Szemét módon húzom, halasztom, míg meg
nem érzem, nem szabad tovább... a CD már nem szól..., de a
szeretkezés csúcspontján a szférák zenéje csendül... zeng, zeng,
zeng, és nem érdekel semmi... mondhat, amit akar. Menjen. Nem érdekel.
Gyönyörű búcsú, ennél nekem nem kell több... Némán átölel.. és...
(most, biztos most fogja mondani..) és...elalszik... Édesdeden,
mint egy kisgyerek. Átölelve, érzem, ahogy az ölelése szorít...
"kellesz nekem" érzés... nagyon jó. Hagyom, hogy aludjon. Nézem,
ahogy alszik. És örülök. Milyen jó, hogy adni tudtam neki: szeretetet,
nyugalmat... hallgatom a szuszogását...na, ne...!!! horkol!!!
moccanok, rögtön szorosabbra fonja karját, horkolás megszünik...
pár perc, izegek-mozogok, lassan, óvatosan, ne ébredjen. Sikerül
kimennem a fürdőszobába úgy, hogy nem ébred föl. Most! Most, baromira
kell egy cigi.. ki a teraszra... hamar elszívom, miközben jár az
agyam, és tudom: nincs fontosabb számomra, mint az, hogy Ő jól
érezze magát... Óvatosan visszamegyek, kinyitok egy sört... leülök
az ágyra... fölnéz...
mosolyog... (Ó, az a mosoly!!! Félszeg, bocsánat-kérő, örülök neked)
Én: - Jó reggelt!! :-) Kérsz egy pohár Borostyánt? - és már nyújtom is,
szó nélkül elfogadja, látszik, jól esik neki.
Ő: - Hány óra?
Én: - Ne ijedj meg, nem reggel 8 van! :-))
Ő: - Nem az a baj? Milyen nap van?
Én: - Hétfő este 8 óra!
Ő: - Az jó, mert a munkámat még nem adtam le.
Már megy is a számítógéphez, és bejelentkezik. Látom gondban van.
Várok.
Ötletet adok, és nagy csodálkozásomra, elfogadja. Micsoda öröm! Nem hessentett el.. :)
Míg lekísérem a buszmegállóhoz, mondom, fújom a magamét... Hogy
ne haragudjon rám, nem akarok erőszakos lenni, és nyugodtan menjen,
ha menni akar, nem állok útjába...nekem az a legnagyobb öröm,
ha őt boldognak tudom (még annak árán is, hogy nem én velem),
csak legyen szives mondja meg.. nem akarok úgy várni, hogy nincs
értelme..., hogy vedd észre, hogy nem veszlek észre...
... és akkor megint csak átölel, és mosolyog, (végem van!!!) és
mondja:
Hidd el, minden nap amíg szabin voltál azon törtem a fejem,
hogy' szabaduhatnék..., de sehogy se jött össze... és ne beszélj
butaságokat!!
Tudom, érzem, hogy igazat mond. Miért hazudna?
Hisz megmondtam neki: már elengedtem. Nincsenek elvárasaim vele
szemben, csak egyetlen egy: mondja meg, ha már nem akar velem
találkozni. Nem kérhetem számon rajta az én érzelmeimet! Nem
követelhetem tőle, hogy azt érezze, amit én.. és valljuk be őszintén:
Ő nem tehet arról, hogy én mit érzek. Tényleg nem. Az érzés belőlem
fakad, amiért én vagyok felelős. És, ha azt fogja mondani: köszönöm,
már nem kérek belőled, tudom, hogy lesz erőm azt mondani, oké.
Akkor ennyi volt, köszönöm. (Ilyenkor szoktam arra gondolni, hogy
a fa sem pusztul bele, ha megérik rajta a cseresznye, és
leszedik/lepotyog róla. Miért tartom többre magamat?) És mosolyogva
tudok elmenni. Nem fogja látni, hogy utána beledöglök. (Mert sajna
nem vagyok fa!)
Ami megintcsak el fog múlni, mert semmi nem tart örökké. Még a
fájdalom sem. Nem gondolok rá. Még nem. Ráérek majd akkor, ha itt
lesz, és most nagyon úgy látom, hogy ez még messze van.
Soha többet nem láttam ...
